VEGYES

A magyar tudomány süllyedő hajója

Elérkezett a pillanat, amikor muszáj billentyűzetet ragadnom, mert, ahogy az néhány történésszel már előfordult a történelemben, engem is utolért a történelem.

Minden jel arra utal, hogy szeretett munkahelyemet, az MTA Bölcsészettudományi Központját egy-két éven belül a teljes megszűnés veszélye fenyegeti, és nekem már alighanem néhány hónap múlva búcsúznom kell tőle. Bár hasonszőrű ismerőseimnek aligha kell magyaráznom, hogy mi is ez az intézmény, de a többiek kedvéért azért elmondanám, hogy a Magyar Tudományos Akadémia nem kegydíjas vénemberek gyülekezete, akik havonta egyszer összegyűlnek az Akadémiai Klubban, hogy megbeszéljék az aktuális fogpótlásaikat, és hogy a biztonságos távolból, nyelvük hegyét finoman megpedzve, hályogos szemük függönyén át szemrevételezzék az új pincérnő fenekét, amint azt a közvélemény gyakran elképzeli, hanem egy olyan esendő, de közben valóban tiszteletreméltó tudományos szervezet, amely tíz kutatóközpontot és öt önálló intézetet tart fenn, mintegy 5000 főállású kutatóval. Ebből az ötezerből négyszáz nálunk, a hét intézetből álló Bölcsészettudományi Kutatóközpontban dolgozik, és a négyszázból körülbelül százan az én szellemi pátriámban, a Történettudományi Intézetben.

Szentesi Zöldi László, a Demokrata és egyéb orgánumok újságírója egy nemrég megjelent, egyébként számos jó észrevételt is tartalmazó véleménycikkében, amelynek részben még a fő üzenetével is egyet tudok érteni, így írt rólunk, céhbeli történészekről:

„A hivatalos tudomány képviselői, az íróasztalukhoz ragaszkodó régi komcsik és liberálisok, gyakorlatilag megszállták a magyar szellemi élet kulcspozícióit. Miért lenne másképp ez a magyar történettudomány legfontosabb kutatóműhelyeiben? Futtatott és sztárolt értelmiségiek tucatjai jutnak eszembe, akik a pártállami időkben bevették magukat egyetemre, tanszékre, kutatóintézetbe, és nyilvánvalóan onnan is fogják kivinni őket végelgyengülésben. Hogy a világ elrohant mellettük, és hogy kutatói ösztönük úgy 1993 óta nem működik, csekélység.”

1993-ban én tizenhárom éves voltam. A Kecskeméti Református Kollégium Gimnáziumába jártam, és bizony nemigen tudtam még, hogy mi fán terem a kutatói ösztön. Azt is szégyenkezve kell bevallanom, hogy az előző (azaz inkább előző előtti) rendszerrel volt némi kapcsolatom, mert korábbi iskolámban, a pesterzsébeti Krammer Sándor Általános Iskolában engem is kötelező jelleggel felavattak kisdobosnak. A Krammer, mint a hazai úttörőmozgalom egyik utolsó bástyája aztán a szent keresztségben a Hajós Alfréd nevet nyerte, én pedig úttörősködés nélkül léptem át a felnőttkorba. Ahogy azt a Történettudományi Intézet honlapjára tekintve bárki ellenőrizheti, kollégáim többsége a harmincas vagy negyvenes éveit tapossa, tehát a rendszerváltást gyermekként vagy legfeljebb érettségizőként élte meg. (Jellemzően az utóbbiak közül kerülnek ki az egyes szakterületek vezető kutatói.) Ugyan mi közünk lehetne nekünk a pártállami időkhöz?

A Bölcsészettudományi Központ élén álló, korábban intézetünket is vezető Fodor Pál pedig köztudottan a Professzorok Batthyány Köre nevű “ultraliberális” csoportosulás oszlopos tagja. Egyaránt akadnak nálunk jobb- és baloldali politikai irányultságú kutatók, és ebből – főigazgatónk vezetői és emberi kvalitásainak is köszönhetően – soha semmilyen komoly konfliktus nem támadt. Mindig a szakmai teljesítmény volt megítélésünk elsődleges szempontja.